• Kedves sorok.

    Amiket valaha az interneten találtam,

    és bármikor szívesen olvasom.

    Kedves cikkek.



  • Ablak


    Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon
    kórteremben.
    Egyikük minden nap délután felült az ágyban egy
    órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét.
    Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi
    volt.
    A másik beteg ember egész nap csak feküdt az
    ágyában, a plafont bámulva.
    Beszélgettek a családról, feleségről,
    gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról,
    ahogy az szokásos ilyen helyzetben.
    Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden
    délután, amikor felült, azzal töltötte az időt,
    hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az
    ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő
    embert egy idő után szinte csak ezek a színes
    beszámolók tartották életben, már alig várta
    őket, ez volt minden változatosság az életében.
    Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített
    parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a
    tavon, és gyerekek játszottak távirányítós
    ékhajóikkal rajta.
    Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások
    mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az
    ablak melletti beteg kimerítő részletességgel
    írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő
    behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt.
    Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy,
    a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár
    a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket,
    maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása
    alapján.
    A napok és hetek teltek.
    Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az
    ablak melletti embert
    élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel
    csendben elaludt örökre.
    Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék
    az elhunytat.

    Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső
    ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
    fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe
    helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
    Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé
    fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak
    egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi
    történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy
    olyan szépnek festette le az
    ablakon túli világot.

    A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nem
    láthatta a falat sem.
    Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! -
    mondta a férfinak.

    Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni
    másokat, nem törődve saját
    helyzetünkkel.
    Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha
    derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
    megsokszorozzuk azt.
    Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold
    össze azokat a dolgokat
    az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi
    pénzért.

    Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a
    napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is
    jusson - véges.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    3 comments
  • Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetős család házában töltse el. A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében. Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idősebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt. Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idősebb angyal így felelt: “A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak.”

    A következő éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszerető paraszt és felesége házában pihentek. Miután azok a kevés ételt is megosztották velük, amilyük volt, átengedték az angyaloknak az ágyukat, ahol ők jót aludtak. Amikor a következő napon a nap felkelt, az angyalok könnyek között találták a parasztot és a feleségét. Az egyetlen tehenük, akinek a teje az egyedüli bevételük volt, holtan feküdt a mezőn.

    A fiatal angyal dühös lett és kérdezte az idősebbet, hogyan hagyhatta, hogy ez megtörténjen. Az első embernek mindene megvolt, mégis segítettél neki, vádolta. A második családnak kevese volt, és hagytad, hogy elpusztuljon a tehenük. A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak, mondta ismét az idősebb angyal. Amikor a nagy ház pincéjében pihentünk, észrevettem, hogy a falon lévő lyukban arany van. Mivel a tulajdonos olyan mohó volt és nem akarta megosztani szerencsés sorság, betapasztottam a falat, hogy ne találhassa meg. Amikor az utolsó éjszaka a paraszt ágyában aludtunk, jött a halál angyala, hogy elvigye a feleséget. Helyette odaadtam a tehenet.

    Ha bízol, csupán arra kell hagyatkoznod, hogy minden eredménynek megvan az előnye. Amíg nem telik el egy kis idő, ezt nem veszed észre… Néhány ember eljön az életünkbe, és gyorsan elmegy… Néhány ember barát lesz és marad egy kicsit… gyönyörű nyomokat hátrahagyva a szívünkön… és ez velünk is így van, hiszen barátságot kötöttünk.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • A SZIGET

    Volt egyszer nagyon régen egy sziget, ahol emberi érzések éltek: a Vidámság, a Bánat, a Tudás és még sok más, így a Szeretet is.
    Egy napon az érzések tudomására jutott, hogy a sziget süllyed. Ezért valamennyien előkészítették hajóikat és elhagyták a szigetet.
    Egyedül a Szeretet akart az utolsó pillanatig maradni. Mielőtt a sziget elsüllyedt, a Szeretet segítségért imádkozott A Gazdagság
    egy luxushajón úszott el a szeretet mellett. Ő megkérdezte:
    -Gazdagság, el tudnál vinni magaddal?
    -Nem, nem tudlak! A hajómon sok aranyat, ezüstöt viszek, itt nincs már hely számodra!
    Így hát megkérdezte a Szeretet a Büszkeséget, aki egy csodaszép hajóval közeledett:
    -Büszkeség, kérlek! El tudnál engem is vinni?
    -Nem Szeretet, nem tudlak elvinni! -válaszolt a Büszkeség,- itt minden tökéletes, és Te esetleg árthatnál a hajómnak!
    Hát, a Szeretet megkérdezte a Bánatot is, aki éppen előtte hajózott el:
    -Bánat, kérlek, vigyél el magaddal! -Oh, Szeretet!- mondta a Bánat- Én olyan szomorú vagyok, de egyedül kell maradnom a hajómon!
    A Vidámság is elhúzott a Szeretet mellett, de olyan elégedett és boldog volt, hogy meg se hallotta a szeretet kérését.
    Hirtelen megszólalt egy hang:
    -Gyere Szeretet, én elviszlek téged! Aki megszólalt, egy öregember volt. Szeretet olyan hálás volt és olyan boldog, hogy elfelejtette
    megkérdezni az öreg nevét. Amikor földet értek, az öreg elment. A Szeretet úgy érezte,sokkal tartozik neki, ezért megkérdezte a
    Tudást:
    -Tudás, meg tudod mondani, ki segített nekem?
    -Az IDŐ volt- mondta a Tudás.
    -Az IDŐ?- kérdezte a Szeretet. Miért segített rajtam az IDŐ?
    A Tudás válaszolt:
    -Mert csak az IDŐ érti meg, hogy milyen fontos az életben a SZERETET!

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Szögek a keritésben

    Volt egyszer egy nagyon rossz természettel megáldott fiú. Az apja adott neki egy zsák szöget, és azt mondta neki, verjen be egyet a kert kerítésébe minden alkalommal, mikor elveszti a türelmét és összevesz valakivel. Az első nap 37 szöget vert be a kerítésbe. A kövekező hetekben megtanult uralkodni az indulatain, és a bevert szögek száma napról napra csökkent. Rájött arra, hogy sokkal egyszerűbb uralkodni az indulatain, mint beverni a szögeket a kerítésbe. Végre elérkezett az a nap is, mikor a fiúnak egy szöget sem kellett bevernie a kerítésbe.
    Ekkor odament az apjához, és elújságolta neki, hogy aznap egy árva szöget sem vert be a kerítésbe. Az apja azt mondta neki, ezentúl húzzon ki egy szöget minden egyes nap, amikor nem veszíti el a türelmét, és nem veszekszik senkivel sem. Teltek a napok, s a fiú végre azt mondhatta az apjának, hogy kihúzta az összes szöget a kerítésből. Az apa ekkor odavitte a fiát a kerítéshez, és ezt mondta neki:
    - Fiam, szépen viselkedtél, de nézd csak, mennyi lyuk van a kerítésben. Soha többet nem lesz már olyan, mint régen volt. Ha veszekszel, összeveszel valakivel, és valami csúnyát mondasz neki, megsebzed. Egy ugyanolyan sebet hagysz benne, mint ezek a lyukak itt. Hátba szúrhatsz egy embert, majd kihúzhatod a kést a hátából, az örökre seb marad. Akárhány alkalommal is kérsz bocsánatot, a seb ott marad örökre.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Miért van az ember szíve rejtve...

    Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

    - Miért búsulsz Funo? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert. Miért is félt volna tőle, hisz bárhányszor meglátogatta, Halerum mindig kedvesen, minden földi jóval kínálta.
    - Elhagytam a szívem. - pityeregte, és bánatában újabb kövecske suhant a tóba.
    - A szíved? - csodálkozott a vén Halerum.
    - Igen - azt! - Hüppögte. - Elveszítettem, pedig úgy vigyáztam rá, mint a szemem fényére! - könnycseppet törölt ki a szeme sarkaiból. A remete lehuppant mellé botját letámasztva és kedvesen rámosolygott. Kezeit összekulcsolta s a feltündöklő fényáradatban. Funo szeme nagyra kerekedett el. Nem tartott sokáig a varázslat, de akár órákig is elnézte volna a varázsló kezeit. És mikor azok széttárultak - lám a fiú csodás szíve ragyogott fel benne.

    - Megtaláltad! - kiáltott fel boldogan, és átölelte a remetét. - Szeretlek Halerum! Ezt rá is vésem! Csupa nagy betűkkel! Add ide kérlek! Ezentúl a legjobban látható helyen fogom hordani, hogy lássák, milyen jó vagy!

    Funo vidámsága felhőket szétoszlató sugárként villant fel.
    - Tudod mit? - töprengett a remete. - Hadd válasszam meg én a helyét.
    - Rendben. - egyezett bele Funo. Halerum elmosolyodott és a parányi szívecske, mint egyetlen fénypont felemelkedett a tenyeréből - és a fiú mellkasa felé haladt. Funo leplezetlen boldogsággal, csillogó szemekkel bámult közeledő szíve után, hogy mennyire szép helye is lesz ott, ám amikor az eltűnt mellkasában, elpityeredett.
    - Hééé! De ott nem látja senki sem! Hogyan fogják megtudni az emberek, hogy mennyire szeretlek? - értetlenkedett.
    - Figyelj rám Funo. - az öreg megérintette a könnyes arcot és elmosolyodott. - Nem kell, hogy tudja a világ, mennyire szeretsz. Elég, ha te tudod és az, akit a szívedbe zársz. Mondd el bátran annak, akit belevésel: Szeretlek! Így már nem fogod elveszíteni sosem, mert benned él tovább - és ezt már nem veheti el senki sem.
    Funo eltöprengett a remete válaszán, majd az utolsó kavicsot is eldobta és vidáman felugrott.
    - Köszönöm Halerum! - nagy puszit nyomott az öreg vénséges arcára, majd egy pillangót meglátva utána futott. Halerum pedig csak bámult a távolodó gyermek után és mosolygott - majd egyszer megérti.
    Azóta szív nem hordatik kívül, csak a csendes mélyben vésődnek fel rá a nevek - újból és újból.

    (ismeretlen szerző)

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • A gőgös folyam .

    Hömpölyög valahol egy távoli országban egy nagy folyó, vagy inkább folyam. Ez a folyam nem is olyan régen rájött arra, hogy mindannyian egymásra vagyunk utalva.
    Ez pedig így történt.
    - Figyelhetnél egy kicsit! - tolta le az egyik kis mellékfolyót. - Te itt mindenféle fadarabokat meg iszapot hordasz!
    De hát mit is tehetett mást a szegény? Hiszen ahonnan ő jött, ahol eredt, ott már napok óta vihar tombolt. A nagy azonban ezzel nem törődött, hol az egyik, hol a másik mellékfolyót fegyelmezte. Persze, hogy egy idő után megelégelték, és panaszt tettek a napnál és a szélnél.
     
    Eltelt egy hét, majd egy hónap. Nem, és nem akart esni. Először a kis patakocskák, majd a folyócskák száradtak ki. A végére már a nagy medrében is csak egy kis erecske csörgedezett. Látnia kellett a nagynak, hogy a többiek nélkül ő sem lehet nagy.
    Bocsánatot kért hát tőlük, és bármit is hoztak magukkal, zokszó nélkül fogadta magába, és szállította tovább.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • "Ott ültem a vonatsíneken, vártam....az egyetlen megoldást.
    Nem az jött... amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között. Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt köveket.
    - Mit csinálsz itt?
    Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki belőle az elmúlt évtizedeket.
    Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
    - Ezen a vonalon nem jár vonat.
    - Honnan?...
    - Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat. Ismerlek már több évtizede... Most eljöttem, hogy mutassak neked valamit.
    - Mit?
    - Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
    - Látom.
    - Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is.
    Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda... ahol összeérnek a sínek...
    - Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
    - Semmit.
    - Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz?
    - Egy kis virágot, lila szirmokkal...Sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
    - Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
    - Felhőket... Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
    - Mit érzel most, ebben a pillanatban?
    - Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
    - Igen... itt és most összeértek a sínek."

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • A mag.

    Egy sikeres üzletember már idős volt és érezte, hogy eljött az ideje, hogy kiválassza az örökösét, aki továbbviszi az üzletet. Viszont nem az egyik igazgatót vagy az egyik gyermekét választotta, hanem valami egészen mást tett. Összehívta az összes fiatal alkalmazottat.
    Ezt mondta nekik: "Eljött az ideje, hogy visszavonuljak és kiválasszam a következő vezérigazgatót. Elhatároztam, hogy közületek fogok választani valakit." A fiatal alkalmazottak megdöbbentek. A főnök így folytatta: "Mindegyikőtöknek adok egy MAGOT - egy nagyon különleges MAGOT. Szeretném, ha elültetnétek ezt a magot, öntöznétek és jöjjetek vissza mához egy évre azzal, amit neveltetek a magból. Akkor majd megnézem a növényeiteket és kiválasztom, ki lesz a következő vezérigazgató."

    Volt a fiatalok közt egy Jim nevezetű is aznap, aki a többiekhez hasonlóan, szintén kapott egy magot. Nagyon izgatottan tért haza, s elmondta a feleségének is a történteket. A felesége segített cserepet, földet és komposztot keríteni és Jim elültette a magot. Minden nap meglocsolta és figyelte, nőtt-e a növénye. Körülbelül három hét elteltével a többi alkalmazott már a kikelt növényekről beszélgetett.

    Jim mindig megvizsgálta az ő magját, de semmi nem kelt ki belőle. Eltelt három, négy, végül öt hét, még mindig semmi. Addigra már mindenki a növényéről mesélt, de Jimnek nem volt növénye, úgy érezte, kudarcot vallott.

    Már eltelt hat hónap és még mindig nem volt semmi Jim cserepében. Tudta, hogy biztosan elpusztította a magját. Mindenkinek fái és magas növényei voltak, de neki semmije sem. Jim mégsem szólt egy szót sem a kollégáinak. Tovább locsolta és trágyázta a földet. Annyira akarta, hogy kikeljen a mag.

    Amikor végre letelt az egy év a cég minden fiatal alkalmazottja elhozta a növényét, hogy a vezérigazgatónak megmutassa. Jim azt mondta a feleségének, hogy ő nem fog bevinni egy üres cserepet. De ő azt válaszolta, hogy őszintén el kell mondania, ami történt. Jimnek kavargott a gyomra, úgy érezte, ez lesz életének legkínosabb pillanata, de tudta, hogy a feleségének igaza van. Elvitte az üres cserepét a tanácsterembe. Amikor Jim megérkezett, csodálattal nézte a sokféle növényt, amit a többi alkalmazott nevelt. Gyönyörűek voltak, mindenféle alakú és méretű növények. Jim letette a földre az üres cserepét, sok kollégája kinevette, páran sajnálták őt.

    Amikor a vezérigazgató belépett, körülnézett és köszöntötte fiatal kollégáit.

    Jim próbált meghúzódni valahol a sarokban. "Istenem, milyen gyönyörű növényeket, fákat és virágokat neveltetek" - mondta a vezérigazgató. "Ma az egyikőtöket kinevezem vezérigazgatónak."

    Hirtelen a vezérigazgató megpillantotta Jimet az üres cseréppel a terem végében. A pénzügyi igazgatót arra kérte, hogy hívja Jimet előre. Jim megrémült. Azt gondolta: "A vezérigazgató tudja, hogy kudarcot vallottam! Talán kirúg!"

    Amikor Jim előrement, a vezérigazgató megkérdezte, hogy mi történt a magjával. Jim elmondta a történetét.

    A vezérigazgató mindenkit arra kért, hogy üljön le, kivéve Jimet. Ránézett Jimre és mindenki előtt bejelentette: "Íme az új vezérigazgatótok!"

    "Jimnek hívják." Jim nem hitt a fülének. Hisz még ki sem kelt a magja.

    "Hogyan lehetne ő az új vezérigazgató?" - mormogták a többiek.

    A vezérigazgató akkor azt mondta: "Egy évvel ezelőtt az itt lévők közül mindenkinek adtam egy magot. Arra kértelek titeket, hogy ültessétek el, öntözzétek és hozzátok vissza nekem e napon. Én mindenkinek főtt magot adtam; halottak voltak - lehetetlen volt, hogy kibújjanak a földből.

    Mindegyikőtök, Jimet kivéve, fákat, növényeket és virágokat hozott nekem. Amikor észrevettétek, hogy a magok nem kelnek ki, kicseréltétek a tőlem kapott magot egy másikra. Jim volt az egyetlen, akiben megvolt a kellő bátorság és őszinteség, hogy egy olyan edényt hozzon ide, amiben az én magom van. Ezért ő lesz a következő vezérigazgató!"

     

    Ha őszinteséget vettek el, bizalmat arattok.

    Ha jóságot vettek el, barátokat arattok.

    Ha alázatot vettek el, nagyszerűséget arattok.

    Ha kitartást vettek el, elégedettséget arattok.

    Ha megfontoltságot vettek el, reményteli kilátást arattok.

    Ha kemény munkát vettek el, sikert arattok.

    Ha megbocsátást vettek el, megbékélést arattok.

    Tehát, vigyázzatok, mit vettek el ma, mert ez határozza meg, mit fogtok később learatni.

    "Bármit adtok az életnek, az élet visszaadja azt nektek."

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Mese a szeretetről, a tükörről és a szépségről.

    Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik, ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme: Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörű volt kicsinek is, s egyre szebb lett, ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnőnek vőlegényt keresnek. Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnőt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta. Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát! Szegény Hercegnő nagyon megijedt, berohant a várba s egyből tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyű ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyű pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnő szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyű vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörű, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idővel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erős volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta. - Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élő tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot! Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot. Telt múlt az idő, senki nem értette a varázslatot. Az élő tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnőn. Kipróbáltak sok-sokféle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnő mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták őt. Özönlött a kérők hada, de a Hercegnő mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Őröket állíttatott a lépcsőkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérők lassan elmaradoztak, a Hercegnő jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott. Élt egy távoli országban egy egyszerű legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élő a barátja volt. Szelek szárnyán járt a hír a Hercegnőről, aki gyönyörű, és az átokról, ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot, melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnőt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnőnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erőből hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítő magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtőzik előle. Mászott csak mászott rendületlenül, tenyeréről a bőr már rég lejött, fájt nagyon, de õ ezzel nem törődött. Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak előre, előre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek, marcona őrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kővé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerű megjelenését nem szokta õ meg. Óriás ágyban, puha, gyönyörű ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörű haja, hófehér karja elbűvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnő felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott, de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta először egy szerető szempárban meglátta magát, s amit látott több volt, mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szerető szempárban, mely maga volt az élő tükör. Látta a szépséget, amely addig rejtve volt, a varázs megtört és a várba újból boldogság költözött. Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnő történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az élő tükör képes megmutatni a valóságot.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Volt egyszer egy fiú és egy lány.

    Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon,
    szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon.
    Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek,
    soha nem válnak el, örökre együtt lesznek.
    Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese,
    mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.
    Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet,
    harcolni hívták, el innen nagyon messze.
    A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét,
    de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.
    Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott,
    féltette a fiút, nagyon szomorú volt.
    Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett,
    mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.
    Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért,
    gyengéden átölte, s suttogva csókot kért.
    Kint ültek a csillagok előtt előző este,
    s választottak egyet, mely a legfényesebb.
    Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik,
    atudd hogy én már nem létezem!
    A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben.
    Mikor aztán a fiú a háborúba odaért,
    harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért.
    Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca,
    a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka.
    Lement a nap, majd feljött a hold,
    a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.
    Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden,
    érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett.
    Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt,
    a lányra gondolt s közben mosolygott arca.
    Lepergett előtte az egész élete,
    mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette.
    Közben a lány otthon ült az ablakban,
    s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta.
    Látta amint lehullik szikrázva,
    érezte szívében az égető fájdalmat.
    Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé,
    elővett egy kést, s karcolgatta a kezét.
    Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta,
    előtte is lepergett minden, az öröm s bánat.
    Végül mindketten felértek az égbe,
    s ott folytatták együtt a csodaszép életet.
    Tán még most is ott vannak az égben,
    s együtt élnek majd örökre a szerelemben.


    VELED

     

    Esteledik . Alig pár órája, hogy elmentél...

    Most, ahogy körülnézek a lakásban, minden

    arról árulkodik, hogy itt voltál...

    Rám nehezedik a béna mozdulatlanság ..

    és annyira fáj a némaság .. de lelkemben

    elcsitul lassan a fájdalom mert tudom - és

    nagyon is érzem - a látogatás nyugtatja

    szívemet .. Most is - olyan nesztelen

    a csend, de szállok szinte .. Szállok a képzelet

    szárnyán .. Figyelem halk lélegzetemet ..

    Gondolataimban itt vagy ...

    Remegek és töprengek .. Érzések,

    érzelmek, kérdések, minden kavarog bennem..

    Egyedül vagyok .. egyedül, de Veled ... :)

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • A mosoly értéke

    A mosoly értéke Semmibe sem kerül, de sokat ad. Gazdagabbá teszi azokat, akik kapják, és mégsem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy pillanatig él csak, de emléke örökké megmarad. Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle, és senki sem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle. Boldoggá teszi az otthont, táplálja a jóakaratot . Nyugalom a megfáradtnak, napfény a csüggedőnek, világosság a szomorkodónak, és a természet legjobb orvossága a bajok ellen. Mégsem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy eldobni, nem áru, csak önként lehet adni. A mosoly az a görbe, mely mindent kiegyenesít :) Senkinek sincs annyira szüksége a mosolyra, mint annak, aki már maga nem tud mosolyogni! Mosoly

    Egy mosoly semmi más, Neked adom, Reád vár.
    Néha felemás, néha szomorkás De Neked szól, s oly' ettől másCsak egy pillanat mi tova illan De emléke mindig Veled van Ez lészen bánatod orvossága Nagy kincs e szomorú világban Ingyen adom nem kérek semmit Cserébe a bánatod hagyd itt Akaszd bánatod a fogasra.

     

    Mosoly játsszon az arcodon...

    Álldogáltam a tenger partján,
    A víz színén a hold pihent.
    Mélységes nyugalom áradt
    Odafent és idelent.

    A pillanat elvarázsolt.
    Szívemet béke járta át.
    Ott kint a végtelen, nagy tenger,
    Lelkemben bent a nagyvilág.

    Hogyan lehetnénk boldogabbak?
    Álmodjunk együtt szebb jövőt!
    Tenger nyugalma ránk ragadjon,
    S hagyjuk elmenni a múlt időt!

    Éljünk a mának! Ma is, és holnap.
    Élvezzünk órát, s perceket!
    Mosoly játsszon arcunkon mindig,
    És szeressünk, hogy szeressenek!

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • A nagyszívű férfi.

    Az évszakhoz képest szokatlanul nagy volt a forróság. Mindenki
    felüdülést keresett, így sokan betértek a fagylaltoshoz. Egy kislány is
    belépett, görcsösen szorítva magához a pénzét. Mielőtt egyetlen szót
    szólhatott volna, az eladó élesen ráförmedt, hogy azonnal menjen ki,
    olvassa el a kiírást az ajtón, és vissza ne jöjjön, amíg nincs a lábán
    cipő. A gyerek gyorsan kisietett. Mögötte egy nagydarab férfi lépdelt
    kifelé.Látta, amint a kislány elolvassa a táblát odakint:
    Mezítláb tilos bejönni. Könnycseppek gördültek végig az arcán, majd
    sarkon fordult és elindult az utcán. A nagydarab férfi utána szólt.
    Leült a járda szélére, levette negyvennégyes cipőit, majd letette őket
    a kislány elé.- Tessék. Járni nem nagyon fogsz tudni bennük, de csoszogva bejutsz a pultig, és megkaphatod a fagylaltodat. Ezzel felemelte a gyereket és beleillesztette a lábait a hatalmas cipőkbe. -
    Nem kell sietned - mondta. - Én már úgyis belefáradtam a cipelésükbe
    egész nap. Jó lesz itt elücsörögni egy darabig, amíg megeszem a
    fagyimat. A kislány örömtől csillogó szemekkel csoszogott be a pulthoz
    és kérte ki a fagylaltját.Bizony, nagydarab volt az a férfi. Nagy volt a hasa, nagy volt a cipője, de leginkább a szíve volt nagy.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Volt egy nagyon gyönyörű pár, egy barna fiú és egy fekete lány. Boldogok voltak hosszú időkön át, bár csak ilyen lenne az egész világ...
    Boldogok voltak mindhalálig,nem álhatott közéjük akármi...De útjuk mostmár másfelé haladt,szerelmüknek örökre vége szakadt.
    Teltek-múltak a napok,s a hetek,de a lány szíve még most sem feledett. A szerelem még most is a szívében egett, de a fiú mostmár másra nézett.
    A lány nem értette miért tették,csak azt lehetett rá mondani,hogy mennyire mesés.
    Sokáig egy álomvilágban éltek,de ez az álom sajnos ideiglenes.
    Sírt a lány.. És sírt,csak sírt.
    Egy srác miatt ki most másra mosolyog, s másnak küldözget rengeteg virágcsokrot. Szerették egymást hosszú időkön át, nem mondták, hogy elhervadt a virág. Fájdalom s könny ragyogott a szemében. Próbálta abbahagyni a sírást, de nem tudott erőtvenni magán.
    A lány leült az asztalához,kezébe tollat fogott és körmölni kezdett... Írás közben potyogtak a könnyei,de a fiú csókját még most sem tudta feledni...
    ,,Sokan várnak az igaz szerelmere, és amikor megtalálják sosem felejtik el. Sokan vannak kik életük végégig boldogok,nekem az utlsó napok a legfájóbbak. Kár, hogy már engem nem tudsz szeretni, és sikerült ily hamar elfelejteni. Nekem ez nem megy ilyem könnyen, még most is emiatt folyatom a könnyem. Mire ezt a levelet te megkapod, én már a tulvilágon vagyok.Temetőben a hanarag síró hanggal kondul, a lányt siratja, ki mostmár boldog. Amikor ezt a levelet olvasod, a keresügétől a lány a sírjában megfordul. Még most sem tudja feledni szerelmed, ezért ezt a túlvilágig üldözheted. Tudd,hogy a lány sosem fog feledni, és mindent megtett,hoyg vissza tudjon szerezni"
    A srác éppen kihívóan mosolygott egy szőke lány szemébe, mikor a postás levelet adott kezébe.
    A srác nem tudta,hogy mire vélje, ezért felbontota és olvasni kezdte.
    Felismerte a lánynak kézírását, és könnyes szemmel szemlélte írását.
    Amikor elolvasta a levelet,faképnél hagyva a lányt, máris a temetőbe sietett.
    Egy sír kiemelkedett a többitől, hisz friss volt rajta a virág, és a gyertyái is pislánkoltak talán.
    A srác nem hitte el ami történt, csak a feliratot nézte a sírkövén:
    ,,Itt nyugszik a lány, ki szerelmed sosem fogja feledni"
    A fiú összegörnyedve sírt, és csak anynit súgott:
    ,,Sosem foglak elfeldni!"

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Sírig tartó szerelem

    A sötét utcán egy leány sétál, s egy fiúra gondol ki mást ölel át. A mai reggelen még nem sejtette, hogy estére magányos lesz szíve. Milyen szép volt, reggel a nap ragyogott, s most már halványan ragyognak a csillagok. Már reggel várta az esti találkozást, nem sejtve, hogy az okoz neki szomorú csalódást. S mikor elindult arca vidám; nem gondolt rá, hogy talán ez lesz az utolsó délután. Egy órát várt a fiúra reménykedve, félve, de szíve megsúgta, hogy hűtlen szeretője. Mikor a fiú megjött, a lány vidáman borult nyakába. A fiú csak köszönt és nem mosolygott a lányra. A lány már érezte, hogy valami elkopott a fiú szeméből. A fiú hideg volt és csak ennyit szólt: -Nem.
    A lány csak ült és önmagában, némán, halkan mondta: -De én szeretem! Mikor a lány búcsúcsókért könyörgött, a fiú hátat fordított, s még el se köszönt. A lány még sokáig nézte, hátha visszanéz. Szerette volna még utoljára látni szép szemét. A fiú csak ment, és nem nézett hátra, nem törődött azzal, hogy a lány imádja. Most este van, a lány egyedül sétál, a fiúra gondol, ki nem nézett hátra. Szeretett volna örülni és feledni mindent. De a fiú szavától elkezdett sírni. Folytak a könnyei és nem gondolt másra csak a srácra, ki őt nem imádja. Ment az utcán és nem nézett se, előre se hátra, elszántan gondolt a nyugodt halálra: ha meghalna mindent elfeledne. Lassan de biztosan kiért az állomásra, onnan indult félve a halálba. Mikor a vonat alá ugrott nem érezte a fájdalmat. Elhallgatott örökre. Másnap a fiúhoz egy levél érkezett: "Szeretlek". Míg a fiú a levelet olvasta rájött, hogy nem tudja a lánytól elszakítani a szívét. S csak most érzett igazán megbánást. Lassan csordult a könnycsepp az arcán, és ő is elment az állomásra. Halála előtt megírta, hogy a lánnyal egy sírba temessék. A keresztre csak ennyit írjanak: EGYSZER VOLT EGY LÁNY,AKI HALÁLOSAN SZERETETT EGY FIÚT,AKI KÉSŐN ÉRTETTE MEG,HOGY VAN OLYAN SZERELEM, AMELY A SÍRIG TART!!!!

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét.
    A fiú mindig vele volt. Mondta egyszer a barátjának:
    - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
    Egy napon valaki hozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
    A fiú megkérdezte:
    - Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
    A leány a fiúra nézett, és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
    A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
    'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tied lettek, előtte az enyémek voltak.'
    Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Azon a napon a lány szíve gyászba borult, Úgy érezte, a világ ellene fordult. Egyetlen szerelme lemondott róla, S már egy másik lány kezét fogja azóta.
    "Már nem szeretlek!"- vallotta be a fiú, A tomboló tűz, mely eddig szívében tombolt, kihunyt. De a lány nem adta fel, dacolt ellene, S továbbra is tartotta a kapcsolatot vele.
    A remény viszont egyre jobban elhagyta, Mikor látta, hogy élete szerelme a másik lányt simogatja. Időközben a fiú rájött ,még mindig érez valamit iránta, De nem lépett, mert a szórakozás fontosabb volt számára.
    A lány megkérte a fiút kezdjék elölről újra, "Szeretlek Kicsim az életemnél is jobban!"- s a fülébe súgta halkan. Ám minden hiába, ő csak tovább álltatta, A kötöttséget, az igazi szerelmét nem vállalta.
    Teltek a napok, teltek a hónapok, A lányról már azonban régen nem hallott. Egyik este, álmából felébredve rossz érzés kapta el, Ürességet és fájó hiányt érzett szívében.
    Érezte régi szerelme keserű hiányát, Hiszen rég nem hallotta a lány kellemes hangját. Hiányzott neki az arca, a forró ölelése, A féltő gondoskodása, a lány maga egésze.
    Másnap megjelent a házánál virággal a kezében, Kisírt szemű édesanyja nyitott ajtót talpig feketében. A fiú teljesen elfehéredett ,s érezte nagy a baj, Édesanyja csak annyit mondott könnyektől küszködve: Meghalt!
    Állítólag egy véletlen autóbaleset okozta a lány halálát, Nem figyelt az úton, mert nem tudta feledni szerelmi bánatát. A fiú elsápadva állt ott egy percig, A csokor virág a kezéből lassan hullott ki.
    Nem hitte, ez hogy történhetett meg vele, Minden percben ott kellett volna lennie mellette. Este nem tudott elaludni, a szemébe könny szökött, Szívében mérhetetlenül nagy bűntudattól küszködött.
    De hirtelen, mintha egy melegség járta volna át, Mintha hallotta volna halott szerelme hangját. És igen, a lány ott tündökölt angyal képében, A régi, megszokott, gyönyörű szépségben.
    Mindkettőjük szemében könny ragyogott, A mosoly az arcukon hirtelen megfagyott. Lélegzetük elnémult, szívük egyszerre dobbant, A régi, gyönyörű szenvedélyes szerelmük újra lángra lobbant.
    Csak álltak egymással szemben, hisz egymás gondolatait ismerik, A lány a fiú arcát végigsimítja, lelke melegséggel megtelik. Igyekszik szerelmét megnyugtatni, De csak ennyit tud végül mondani:
    "Ne sírj szívem nincs semmi baj, Emlékem szívedben végig megmarad. Én ott leszek végig melletted, őrzöm az álmaidat, Mindentől megvédelek, ott leszek minden mozdulatodban."
    Az angyal még egyszer utoljára átölelte kedvesét, A fiú nem akarta még elengedni féltett szerelmét. A lány arca egyre halványodott, "Most mennem kell!"- csak ennyit mondhatott.
    Hirtelen hűvös levegő járta át a szobát, De még lehetett érezni a lány kellemes illatát. A fiút ezután az álom hamar elnyomta, Gondolataiban ő járt, s hogy nem feledi el soha.
    Reggel, mikor felébredt, nem tudta valóság volt-e, vagy álom, De talált valami csodát az asztalon. Egy fehér toll volt ott a lány illatával, S rájött mit veszített a lány halálával.
    Szívében most még jobban érezte hiányát, S nem tudta elnyomni a lány utáni vágyát. Könnyes szemmel az ég felé fordulva ennyit felelt: "Mindörökké szeretni foglak Egyetlen Szép Szerelmem!"

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Együtt jártak már több mint egy éve, boldogan sétáltak mindig kéz a kézbe. Örültek egymásnak csak egymásért voltak, amiért a szüleik eleinte szóltak, de aztán beletörődtek, hisz nem tudták egymástól eltiltani őket. Hosszú országúton el s visszacikáztak, ott csak ketten voltak egymásra vigyáztak, Egyetlen kérése volt csak a fiúnak, nálanélkül soha ne induljon útnak. Két motoros útja soha el nem vált, bánatuk, ha volt is az úton tovaszállt, a látóhatár szélén ha két motoros megjelent, ezt leírni nem lehet ezt érezni kell. Fekete bőrkesztyű fekete szkafander fekete bőrnadrág s nem egyszerű farmer, fekete csizmában, nyakukban kendővel szálltak versenybe a száguldó felhőkkel.. Ők is mint más szerelmesek sokat veszekedtek, de csak addig tartott aztán kibékültek. Ám egy napon minden másképp történ, nem tartották be a jól bevált törvény, távozás előtt a búcsú elmaradt, s mindez egy álom egy félreértés miatt. Hosszú napokig nem is látták egymás, a szülők már azt hitték mindkettőnek, van más, de őket kínozta egy titkos sejtelem, az egymás iránt érzett még mindig forró szerelem. Hihetetlen lassúsággal teltek el a hetek, és még nem békéltek meg a megsebzett szívek, mindkettő bánkódott mindkettő szenvedett, kínosan teltek a napok éjjelek. Egyre csak azon törték a fejüket a békülés útja vajon melyik lehet. Egy csillagtalan borús, éjszakán elhatározásra jutott a lány, tudta, hogy egyedül mit sem ér az élet, s hogy barátjától bármikor bocsánatot kérhet. Megszilárdult fejében a hirtelen gondolat nem is töprengett oly sokat. Hirtelen gyorsasággal be is öltözködött szájára szokás szerint fekete kendőt kötött. Barna hosszú haját most is fölcsavarta, hogy lány volt a ruhába ki gondolta volna. Eszébe sem jutott, hogy megvárja a reggelt felrakta fejére a fekete szkafandert, lenn az udvaron felült a motorra, s csak akkor jutott eszébe amikor berúgta, volt egy kérése régen a fiúnak, „nálanélkül soha ne induljon útnak”. Keze ekkor rátalált egy féltve őrzött képre elővette megcsókolta s fölnézett az égre. Érezte, ha most el nem indul szíve nyomában, meghasad, hogy mi járt ekkor a fejében örökre titok marad. Szemeiben ekkor már könnyek égtek még egyszer, jól megnézte a képet, s visszatette a bőrkabát mögé. Gázt adott ugratott s mire az utcájukból kiért már csak a motorjának s az álmainak élt. Egész úton ara gondol mi lesz, ha majd odaér, több volt neki szerelme, mint koldusnak a friss kenyér. Gondolatai már messze jártak, csak nézte az utat, és nem vette észre, hogy mindjárt odaér a felbontott részre. Az utolsó pillanatban egy nagyot fékezett, de a sebességtől oly gyorsan megválni nem lehet. Utolsó percében is az járt a fejébe, hogy nem nézhet többé a fiú szemébe, meg sem ölelheti kezét nem foghatja ezután már többé meg sem csókolhatja. Fájdalmait leküzdve csendesen suttogott a halál küszöbén a fiútól búcsúzott: ” Ne haragudj rám, hogy elmegyek, de ígérem ezután is mindig veled, leszek, légy boldog akkor én is az leszek, ne feledd el azt, hogy csak téged szeretlek” Egyetlen vércsík volt, ami a szkafander alól a szájából kibuggyant, s az arcán végigfutott. Ott feküdt az úton fekete ruhában a motor közelében a holdfény árnyékában. Pontosan egy éve ennek az éjszakának a fiú eleget tesz becsület szavának, megfogadta ugyanis még ott zokogva, hogy életében már csak egyszer ül motorra. A megbeszélt időben megjött a négy haver a fején ekkor már fenn volt a szkafander. Lenn az udvaron felült a motorra, gyászos tervét gyorsan újból átgondolta. Gázt adott ugratott s mire az országútra kiért, már csak a motorjának és az álmainak élt. A temető ott volt az országút végén a sír amit keresett a temető mélyén, a sírhoz érve leroskadt eléje, húsz szál piros rózsát tett a fejfa tövébe. A szalagot eligazította melyre nagy piros betűkkel az volt írva: „NEM TUDOK ÉLNI NÉLKÜLED”. A régi emlékek újra felkavarták, a szívét nyugodni egy percig sem hagyták. Visszament a motorhoz a jó öreg baráthoz, de mintha szívét kötötte volna a fejfához. Majd kis habozás után felült a motorra, a barátai követték ot részvéttel sorba. A hegyi szerpentin volt a tiszteletkör vége, az állandó útvonal régi szép emléke. A fiú arra gondolt mennyit motoroztak, hosszú hónapokig mily boldogok voltak. De ő itthagyta nincs többé, s már nem érdekli semmi, csak egyetlen gondolat ”utána menni”. Könnyes szemekkel a kormányt markolta, s cseppet sem figyelt a kijelölt útra. Egy hatalmas kanyart egyenesen véve nagyot ugratott a tátongó mélységbe. Ekkor már este volt a csillagok ragyogtak, lenn a mélységben a vén fák suttogtak. Ott feküdt a fiú fekete ruhában a motor közelében a vén fák árnyékában

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Büszke voltam, Anyu, ahogyan azt előtte megmondtad. Nem ittam alkoholt vezetés előtt, Anyu, amiért a többiek gúnyolódtak is velem. Tudtam, hogy igazad volt, Anyu, és hogy neked mindig igazad van. A buli lassan véget ért, Anyu, és mindenki haza indult. Ahogy az autóhoz léptem, Anyu, tudtam, hogy épségben haza fogok érni: nevelésed alapján - felelősségteljesen és büszkén!
    Lassan mentem, Anyu, és bekanyarodtam egy kis utcába.
    De a másik sofőr nem vett észre, és frontálisan belém hajtott.
    Ahogy fekszem itt a járdán, Anyu, hallom a rendőröket, amint mondják, hogy a másik sofőr ivott. És most én vagyok az, akinek ezért meg kell fizetnie!
    Itt fekszem, haldoklom, Anyu, kérlek siess! Hogy történhet ez meg velem? Az életem kipukkan, mint egy lufi! Körülöttem minden tiszta vér, Anyu, és a legtöbb az én saját vérem. Hallom, az orvos azt mondja, Anyu, hogy már nem tud segíteni rajtam. Csak azt akarom mondani, Anyu, esküszöm, tényleg semmit sem ittam. A többiek voltak, Anyu, akik semmivel sem törődtek. Valószínüleg a másik sofőr is egy ilyen buliban volt, mint én, Anyu. Egyetlen különbség van csupán: ő volt az, aki részeg volt, és én vagyok az, aki most meg fog halni!
    Miért isznak az emberek, Anyu? Ez az egész életüket tönkreteszi! Erős fájdalmaim vannak, mint a késszúrás, olyan erősek! A férfi, aki belém jött, Anyu, körbe-körbe szaladgál, én pedig itt fekszem, és haldoklom. Ő meg csak néz rám hülyén! Mondd meg a bátyámnak, hogy ne sírjon, Anyu. És mondd meg Apunak, hogy legyen most bátor. És ha már a menyországban leszek, Anyu, írasd a sírkövemre: "Apja lánya".
    Valaki mondhatta volna neki, Anyu, hogy ne igyon, ha vezet. Ha mondta volna neki valaki, Anyu, most nem kellene meghalnom. Már alig kapok levegőt, Anyu, és nagyon félek. Kérlek ne sírj miattam, Anyu.
    Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád!
    Mielőtt elmegyek, van egy utolsó kérdésem, Anyu:
    NEM ÉN VEZETTEM RÉSZEGEN, MIÉRT NEKEM KELL MOST MEGHALNI???

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Fizika óra van, én mellette ülök. Nézem a fénylő, bársonyos haját, a gyönyörű szemét, a szép kezét. Ő rámnéz, és mosolyog. De Ő nem úgy néz rám, Ő csak az úgymond "legjobb barátom".
    Vége az órának, vége a napnak, Ő átjön hozzám elkérni a matekfüzetem. Én odaadom neki, Ő rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit, és azt mondja, köszi! Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom Őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de Ő nem így néz rám és én ezt tudom.
    Másnap találkozunk a suliban, mellette ülök, sír... Sír, mert szakított a barátjával Én megvigasztalom, ő átölelel érzem, hogy majd kiugrik a szívem.
    Egy órán keresztül a karomban fekszik, aztán rámmosolyog, az arcomra nyom egy puszit és azt mondja, köszi. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barát legyünk, de ő nem így néz rám és én ezt tudom.
    Telnek a nap, az évek, látom hosszú talárban, az érettségin, látom, amikor átveszi a bizonyítványát. Ő rámmosolyog... Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
    Együtt megyünk a főiskolára, de telnek az évek, és már a diplomaosztón találom magam. Ő még szebb, hosszabb és szebb a haja, az arca, gyönyörű nő. Az utolsó nap ő rámmosolg, az arcomra nyom egy puszit. Én el akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom.
    Eltelik rengeteg idő, én minden héten beszélek vele telefon. És megkapom a szörnyű hírt... Ott állok a koporsójánál, ami nyitva van, látom a fehér gyönyörű arcát. Potyognak a könnyeim. Már nem mosolyog rám, és már nem is kapok tőle puszit...
    El akarom neki mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő már nem tudhatja ezt.
    Később felmegyek a szobájába, és megtalálom a naplóját, és a következőket olvasom: " Rámosolyog, az arcára nyomok egy puszit... El akarom mondani, hogy szeretem, el akarom mondani, hogy akarom őt, és hogy nem akarom, hogy csak barátok legyünk, de ő nem így néz rám, és én ezt tudom..."

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Egy őszi délután......

    Egy őszi hideg szeles késődélután,
    Ballagott a férfi hazafelé a nyirkos utcán.
    Magányos volt, s hideg szíve,
    Senkit sem szeretett, senki sem szerette.
    Kigyúltak már azt utcai fények,

    S erősebben fújtak a fagyos szelek.
    Fejét lehajtva, kabátját összehúzta,
    Lépteit jobban megszaporázta.

    Kopott vaskapujához érve,
    Zsebében kulcsát keresgélte.
    Megtalálta, elővette, ám leejtette,
    Morgolódva lehajolt, hogy a kulcsot felvegye.

    S akkor, a kerítése tövében előbújó kis virágot észrevette.
    - mindenhol csak a gazok nőnek- mormogta félhangosan.
    A szomszéd kislány rászólt szeretettel nem haragosan,
    - bácsi kérem, azt a virágot neked ,én ültettem.
    .
    A férfi a vállát rándítva mondta - én ilyent nem kértem.
    Azzal bement a fűtetlen, hideg házába.
    Kopott kabátját hanyagul ledobva,
    Kályhájába tüzet rakva
    Kavargott benne a kislány mondata.
    - minek nekem virág? - mormogta.
    .
    Éjszaka lett, nem jött álom a szemére,
    Mindig a szomszéd kislány jutott az eszébe,
    - virágot nekem? Nekem? Nekem ültette.
    Majd felkelt, konyhájából a nagy kést magához vette,
    Kiment, s a kis virágot óvatosan a földből kivette,

    A házba bevitte és gondosan elültette.
    Másnap, mielőtt dolgozni ment, köszönt a virágnak,
    Odakinn, mosolytalanul bólintott a kislánynak.

    Kislány szelíden szólt, s rámosolygott.
    - látom bácsi, bevitted a virágot.

    Be - válaszolta, majd elballagott.
    Este sietett haza, mert tudta, már nincs egyedül,
    Várja a kis virág, mely az ablakában ül.
    A virág napról napra cseperedett,
    majd narancssárga virágot hozott,
    A férfi boldog lett,

    hisz színével szürkeségébe napot lopott.
    Egy nap a boltba betérve,
    nem csak a szokásos vacsoráját vette.
    Hanem egy nagy tábla csokit levett a polcról
    és kosarába tette.
    Másnap reggel toporgott kapujában a kislányra várva,

    Órájára pillantott párszor és várt és várt,
    de hiába.
    Este nem is hazasietett,
    hanem egyenest a szomszédjához csengetett,
    Idős néni jött elébe -
    jó estét, a kislányt keresem, a szomszédból vagyok,
    - a kislány beteg lett, kórházba van

    - mondta a nénike - nagymamája vagyok.


    .A férfi elsápadt, beleremegett,
    majd összekapta magát és a kórházba sietett.
    -Hová- hová - szólt egy nővér
    - egy kislányt keresek ma beteg lett -
    - ma délután meghalt, megállt a pici szíve,

    sajnos az úr késve érkezett.
    Hazafelé, koszorút köttetett hatalmasat,
    színes, tarka virágokból.

    Eljött a nap! Lógó orral felvette fekete öltönyét,
    csokit is elővette táskájából,
    Majd letépett egy szirmot a kislánytól kapott virágból.

    Könnyes szemmel lépett a parányi sírgödörhöz,
    csokit és a szirmot beledobta,- köszönöm -
    összekulcsolt kézzel, lehajtott fejjel,
    de hangosan érthetően mondta.
    Hetente friss virágot vitt az aprócska sírhalomra

    - köszönöm - csak ezt az egy szót mormolta.
    Tavasszal, a féltett, nagy gondossággal ápolt kis virágját magához vette,
    A temetőbe kivitte,
    azt a kislány sírjára könnyezve elültette.
    - Köszönöm!
    Ezt a virágot Tőled kaptam,

    Látod? Most ezt visszaadtam,
    Már tudom, megtanultam,
    Mi az, hogy szeretni,
    Hogy néha meg kell állni,
    Másokkal is törődni!


    (Baranyai Mária)

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Istennel beszélget egy ember:
    - Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.
    Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az
    embernek, hogy betekintsen.
    A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén
    egy nagy fazék, benne ízletes raguval.
    Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
    Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak
    voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt
    odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat
    és vett egy kanállal. Mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a
    karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
    A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva. Isten
    ekkor azt mondta:
    - Amit most láttál az a Pokol volt.
    Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
    Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz
    volt, mint az előző szobában.
    Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől
    ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
    Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a
    kezükben.
    De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és
    nevetve beszélgettek egymással.
    A szent ember ekkor azt mondja Istennek:
    - Én ezt nem értem!
    - Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak
    "képesség" kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és
    önző emberek csak magukra gondolnak.
    "Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol itt van a Földön."

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Beszélő fák.

    Élt egyszer egy dombtetőn három fa. Gyakran beszélgettek, elmondták egymásnak álmaikat, vágyaikat. Az első fa egyszer így szólt:
    - Belőlem egy kincsesláda lesz. Megtöltenek majd arannyal, ezüsttel és sok sok drágakővel. Külsőmet is megfaragják, mindenki csodálni fogja szépségemet.
    A második fa is elmondta vágyát:
    - Belőlem hatalmas hajót fognak ácsolni az emberek. Császárok és királyok fognak utazni rajtam, hogy bejárják a Föld minden zeg-zugát. Utasaim biztosnak fogják érezni magukat rajtam!
    A harmadik fa is beszélni kezdett:
    - Szeretnék magasra megnőni, hogy az erdő legmagasabb fája legyek. Az emberek mindenhonnan látni fognak engem a dombon, én pedig arra fogok gondolni, hogy nagyon közel kerültem az istenhez és a mennyek országához. Minden idők legmagasabb fája lesz belőlem, az emberek örökké rám fognak emlékezni.
    Elmúlott néhány év, jöttek a favágók. Megnézték az első fát és az egyik ember azt mondta:
    - Ez a fa nagyon erős, ha kivágom, biztosan megveszi tőlem az asztalos –, és nekifogott, hogy a fát kivágja. A fa nagyon boldog volt, mert tudta, hogy az asztalos belőle kincsesládát fog készíteni.
    A második fánál is megszólalt egy favágó:
    - Ez egy nagyon magas fa, a hajógyárban biztosan jó pénzt fogok kapni érte. - A második fa is boldog volt, érezte, hogy álma beteljesült. Nagy hajót fognak ácsolni belőle.
    Amikor a favágók a harmadik fához értek, az nagyon elszomorodott. Úgy érezte reményei szertefoszlottak. Egy favágó megszólalt:
    - Ezzel a fával nincsenek terveim. Kivágom és anyagát elteszem.
    Az első fából az asztalos egy jászolt készített. Betették egy istálóba és megtöltötték szénával.
    A második fából egy kis halászcsónak készült. A fa reményei, hogy fedélzetén császárok és királyok fognak hajózni, széjjelfoszlottak.
    A harmadik fát szálfákká vágták össze és darabjait egy sötét helyre rakták.
    Sok év múlott el és a fák már megfeledkeztek álmaikról. Egy napon egy asszony és egy ember jött be az istálóba ahol az asszony egy gyermeket hozott a világra és a kisdedet elhelyezte a szénával telt jászolba, amely az első fa anyagából készült. A fának eszébe jutott egykori álma és rájött arra, hogy a világ legnagyobb kincsét őrzi.
    Ismét elmúlott sok sok év és néhány ember beült egy csónakba, amely a második fa anyagából készült. Az emberek közül az egyik fáradt volt és elaludt. Nagy vihar tört ki és a fa arra gondolt, hogy a belőle készített csónak képtelen lesz ellenállni a hullámoknak. Az emberek felébresztették alvó társukat, aki felállt, a szél felé fordult és elkiáltotta magát: „Béke veled!”. A vihar egy csapásra elmúlt. A fa, amelynek anyagából készült a csónak, rádöbbent arra, hogy fedélzetén a királyok királya tartózkodik, aki képes volt még a legerősebb vihart is lecsendesíteni.
    Végül valaki jött, vállára tették neki a harmadik fa szálfáiból készített keresztet. Terhét egy város utcáján vitte, ahol az emberek szidalmazták és gúnyolták őt. Amikor megálltak, az embert felszögezték a keresztre amit azután felállítottak a dombon. A harmadik fa rádöbbent arra, hogy álmai neki is megvalósultak, erős maradt, magasan áll egy domb tetején, és nagyon közel került istenhez mert Jézus testét hordja magán.
    Amikor úgy látod, hogy a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt elgondoltad, jusson eszedbe, hogy az istennek tervei vannak veled. Ha hiszel benne, meg fog ajándékozni terved megvalósításával.
    Mind a három fának álmai valóra váltak, talán nem éppen úgy, ahogyan azt egykor elképzelték. Mi sem tudhatjuk, hogy az istennek milyen tervei vannak velünk. Még, ha olyanok is, amilyennek nem vártuk, mert az ő útjai kifürkészhetetlenek.

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Különlegesen szép.../valószínű, hogy már sokan olvastátok./

    Mottó:
    "Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy
    tudjunk táncolni az esőben."

    Egy gyakori kérdés a Google-ban: "Mi a szerelem?"... nos, a legszebb magyarázatot pár évvel ezelőtt hallottam egy asszisztens barátnőmtől.
    Ezeken az esős napokon visszaemlékeztem a történetre, és szeretném ma veletek megosztani.

    "Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy
    bekötözött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9:00 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még fél óra, míg megérkezik az orvos. Figyeltem, milyen
    türelmetlenül néz percenként az órájára.

    Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a
    kötését, és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan
    súlyosnak... az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a
    sebet, és egy kis beszélgetésbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy
    mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost a seb kezelésére. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonába kell menjen, ahogyan évek óta mindig teszi, hogy reggelizzen a feleségével.

    Udvariasan, a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség, egy tiszta pillanatában esetleg felizgatná magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve nem ismeri fel... Akkor csodálkozva megkérdeztem: "És Ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?" Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: "Az igaz, hogy Ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki Ő".

    Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam,
    miközben néztem a siető léptekkel távolodó öreget... Lenyeltem a
    könnyeimet, miközben arra gondoltam: "Ez a szerelem, ez az, amit az élettől szeretnék!... Hiszen alapjába véve, ilyen az igazi szerelem
    ?!... nem feltétlenül fizikai, és nem is ideálisan romantikus.
    Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami volt, ami van, ami
    lesz, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, amijük van".

    Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben !!!

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    your comment
  • Szösszenet!

    Amikor az anya a vacsorát főzte, fia megjelent a konyhában, kezében egy cédulával…

    Furcsa arckifejezéssel nyújtotta át a cédulát. Anya megtörölte kezét, és elkezdte azt olvasni.

    A szobám rendberakásáért: 1000 Ft
    A virágágyás kigyomlálásáért: 500 Ft
    Mert elmentem tejért: 100 Ft
    Mert 3 délutánon vigyáztam testvéremre: 1500 Ft
    Mert kétszer ötöst kaptam az iskolában: 1000Ft
    Mert minden nap kiviszem a szemetet: 700 Ft

    Összesen: 4800 Ft

    Az anya kedvesen ráemelte tekintetét. Rengeteg emlék tolult fel benne. Fogott egy tollat és egy másik lapra ezeket írta:

    - 9 hónapig hordtalak a szívem alatt: 0 Ft
    - Összes átvirrasztott éjszakákért, amit a
    betegágyad mellett töltöttem: 0 Ft
    - A sok-sok ringatásért, vigasztalásért: 0 Ft
    - Könnycseppjeid felszárításáért: 0 Ft
    - Mindenért, amit nap mint nap tanítottam neked: 0 Ft
    - Minden reggeliért, ebédért, uzsonnáért, zsemléért amit
    készítettem neked: 0 Ft
    - Az életemért, amit minden nap neked adok: 0 Ft

    Összesen: 0 Ft

    Amikor befejezte, anya mosolyogva nyújtotta át a cetlit fiának .

    A gyerek elolvasta és két nagy könnycsepp gördült ki a szeméből. Szívére szorította a papirost és a saját számlájára ezt írta:

    FIZETVE!!!

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

    1 comment


    Follow this section's article RSS flux
    Follow this section's comments RSS flux