• Volt egyszer

    Volt egyszer egy fiú és egy lány.

    Volt egyszer egy fiú és egy lány, kik boldogok voltak nagyon,
    szerették egymást, kézen fogva sétáltak a napon.
    Sokszor elképzelték mi lesz ha felnőnek,
    soha nem válnak el, örökre együtt lesznek.
    Szerelmük olyan volt, mint egy csodaszép mese,
    mindenük megvolt ami csak kellett az életbe.
    Történt egyszer, hogy a fiú kapott egy levelet,
    harcolni hívták, el innen nagyon messze.
    A fiú nem akarta itt hagyni az egész életét,
    de elhatározta hogy harcolni fog a hazáért s szerelméért.
    Mikor a lány ezt megtudta, sírt s zokogott,
    féltette a fiút, nagyon szomorú volt.
    Eljött a nap, mikor a fiúnak mennie kellett,
    mindenkit itt kellett hagynia kit kedvelt s szeretett.
    Elbúcsúzott tőlük, míg a lányhoz ért,
    gyengéden átölte, s suttogva csókot kért.
    Kint ültek a csillagok előtt előző este,
    s választottak egyet, mely a legfényesebb.
    Így szólt a fiú: Ha látod, hogy e csillag lehullik,
    atudd hogy én már nem létezem!
    A lány megint csak sírt, könny csillogott gyönyörű szemeiben.
    Mikor aztán a fiú a háborúba odaért,
    harcolt, s ezt csak egyedül a szerelméért.
    Mindig ott lebegett előtte a lány meseszép arca,
    a gyönyörű szép szeme, s csillogó ajka.
    Lement a nap, majd feljött a hold,
    a fiú még mindig csak harcolt és harcolt.
    Belenyilallt valami fájdalom, elsötétült minden,
    érezte hogy vége most már, már fájdalmat sem érzett.
    Látta magát ahogy fekszik a sötét ég alatt,
    a lányra gondolt s közben mosolygott arca.
    Lepergett előtte az egész élete,
    mikor még boldog volt, mikor a lányt érintette.
    Közben a lány otthon ült az ablakban,
    s folyamatosan csak azt az egy csillagot bámulta.
    Látta amint lehullik szikrázva,
    érezte szívében az égető fájdalmat.
    Tudta, hogy a fiú már nem létezik többé,
    elővett egy kést, s karcolgatta a kezét.
    Először csak karcolgatta, majd mélyen belevágta,
    előtte is lepergett minden, az öröm s bánat.
    Végül mindketten felértek az égbe,
    s ott folytatták együtt a csodaszép életet.
    Tán még most is ott vannak az égben,
    s együtt élnek majd örökre a szerelemben.


    VELED

     

    Esteledik . Alig pár órája, hogy elmentél...

    Most, ahogy körülnézek a lakásban, minden

    arról árulkodik, hogy itt voltál...

    Rám nehezedik a béna mozdulatlanság ..

    és annyira fáj a némaság .. de lelkemben

    elcsitul lassan a fájdalom mert tudom - és

    nagyon is érzem - a látogatás nyugtatja

    szívemet .. Most is - olyan nesztelen

    a csend, de szállok szinte .. Szállok a képzelet

    szárnyán .. Figyelem halk lélegzetemet ..

    Gondolataimban itt vagy ...

    Remegek és töprengek .. Érzések,

    érzelmek, kérdések, minden kavarog bennem..

    Egyedül vagyok .. egyedül, de Veled ... :)

    Partager via Gmail Yahoo! Google Bookmarks

  • Comments

    No comments yet

    Suivre le flux RSS des commentaires


    Add comment

    Name / User name:

    E-mail (optional):

    Website (optional):

    Comment: